Jakab Zoltán Csaba, avagy Jozefusz, az asztrológus

Jakab Zoltán Csaba (Kolozsvár, 1958 augusztus 1) – kertépítő művész, asztrológus 1978-ban belsőépítész technikusként érettségizett Nagyváradon. 1992-től Budapesten él. 1998-ban A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán szerzett diplomát, záróvizsgáját a japánkertekről írta. Ugyanabban az évben másoddiplomát szerzett a Baktay Ervin Asztrológiai Intézetnél. Könyvben is megjelent szakdolgozata hiánypótló jelentőségű, mely tartalmazza a Szaturnuszon túli bolygók magyar nyelven első, átfogó igényű asztrológiai elemzését: A változás örvényében. Tömegsorsok az asztrológia tükrében, Budapest, Sindbad Kiadó, 1999. Társszerzője Az apokalipszis keresztje?, Budapest, Sindbad Kiadó, Budapest, 1999, valamint Az indológus indián. Baktay Ervin emlékezete, Budapest, Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum, 2014. műveknek. Cikkeket írt különböző folyóiratoknak (Radix – Magyar Asztrológusok Fóruma, Heti válasz, Helyi téma, Javaslap). 2000-től publikál az Elixír Magazinban, ahol egy asztrológiai rovatot vezet. 2007-től hivatásszerűen foglalkozik japánkert tervezéssel és építéssel; közben 2008 és 2011 között főkertészként teljesített szolgálatot a brit nagykövetség rezidenciáján. Budapesten és vonzáskörzetében készült alkotásaiban megkísérli átültetni magyar környezetbe a japánkertépítés elveit (zen tündérkert). A Kőrösi Csoma Sándor emlékének szentelt kertje „Magyarország talán legszebb kertje” lett (2Magyar Nemzet, 2013. június 22).

A japánkertek káprázata

A japánok mindig úgytekintettek a természetre, mint olyan valóságra, mely magában hordozza a szépség lényegét. A teaivás, a virágok kiválasztása és elrendezése vagy egy kert készítése számukra a művészet rangjára emelt mindennapi tevékenység.

A japán művészeti alkotások kifejezőereje lenyűgöző és oly mértékben eleven, hogy ennek hatására találkozunk belső, rejtett világunkkal. E váratlan szembesülés első élményei megmagyarázhatatlan érzéseket kelthetnek bennünk, és kibillenthetnek hétköznapi gondolkodásunkból, ezzel megkérdőjelezve azon konvenciók realitását, amelyekkel saját világképünket építettük fel. Ami élővé teszi számunkra ezt a teljesebb valóságot, épp az a rend és erő, mely a törékeny formákon túl a legmagasabb esztétikai élményben nyilvánul meg. Ez a látvány nem akar feltétlenül elkápráztatni, ám ha mégis áldozatul esünk e finoman megkomponált „életleheletnek”, a káprázatból felocsúdva sem érzünk csalódást. Ennek magyarázata talán abban rejlik, hogy soha nem veszíti el kapcsolatát a hétköznapokkal, sőt, talán ez lesz a legnagyobb erénye: a hétköznapit az ünnep rangjára emeli. Egyúttal összeköti a tudatunk kettészakított világát, mivel a csak spirituális magasságokba száműzött részünket egyesíti a materiális szükségletek börtönébe zárt részünkkel.

A lélek nyugalma
A hagyományos japánkertek nem egyszerű kertészkedés eredményei, hanem valódi művészi alkotások, hiszen szerzői a költőkkel vetekednek, azzal a különbséggel, hogy e költeményekhez a természet elemeit használják: köveket, mohát, vizet, fákat, néhány virágot. Így érik el azt, hogy egy szűkre szabott térben szembesüljenek magával a természettel, olyan környezetet teremtve, melyben a világi nyüzsgéstől megzavart lélek újból nyugalmára találhat.
   Az egyedi szépségű kerti kompozíciók nem a természet puszta utánzásának példái, hanem az alkotó képzelet élő képei, melyek magukban hordozzák a művészi alkotás minden sajátosságát. Ahhoz, hogy kifejezőerejük ezt a tökéletességet elérje, hosszú időt és következetes erőfeszítést igényeltek. Művészgenerációk egész sora törekedett arra, hogy az érzékfeletti valóságot keresve, a szépség valódi mértékét állítsák fel szavak nélküli kertkölteményeikben: az egyszerűséget mindenekelőtt, a sugalmazás művészetét a látás kizárólagos hatalmával szemben – amely oly erősen uralkodik a nyugati kultúránkban -, a megnyilvánuló életérzés mögött húzódó rejtett érzéseket, tompított színeket a hivalkodó látvány helyett. Kedvelték az aszimmetriát, az idő patináját és azt a leheletfinom nosztalgiát, mely egész életüket áthatotta. A gyöngéd szomorúság, mely ebből a különleges, melankolikus romantikából táplálkozott, az állandóan változó és újjászülető természet ciklusaira, az élet és halál váltakozására emlékeztette őket. Szoami, a XVI. század kiváló japán esztétája szerint a kertművész által felvállalt életfeladat nem más, mint: „megragadni a teljesen egyszerű dolgokban a természet titkait és annak valódi lényegét”. Aki erre vállalkozott, mestere, művésze kellett hogy legyen a kőnek, a víznek, a növénynek. Így tudott egy kis tavacska végtelen tengerré, egy mohával borított szikla tekintélyes heggyé változni.

Beavatás és alkotás
A kertalkotással kapcsolatos legfontosabb tanításokat szóban, beavatások során adták át a tanítványoknak, de léteztek titkos könyvek is, melyek csak a céh tagjai számára voltak hozzáférhetőek. Miért csak számukra? Valószínűleg nemcsak azért, mert ez a tudás szakmai titok lévén, a kertépítészet kiváltságos helyét biztosította a társadalom többi szakágai között, hanem azért is, mert szakrális értelmezésük egy szellemi út részét képezte. Aki avatatlan kézzel nyúl ezekhez a titkokhoz és veszi birtokba a természet erőit, olyan folyamatokat indíthat el, melyek végül saját maga és környezete pusztulásához vezethetnek. Gondoljunk csak a japánkert építésének szabályait rögzítő klasszikus traktátusra, a Szakutei-kire, mely szerint ha egy kő, fa, tó vagy más kertelem nem megfelelően van elhelyezve, vagy az egész kertkompozíció rosszul van tájolva, olyan negatív energiák gyűjtőpontja lehet, mely végső esetben a tulajdonos halálát okozhatja.
   A japánkertek hajdani építészei kínai festményekből vagy rajzokból merítettek ihletet, melyeken néhány vonással megragadták a bambusz lényegét vagy egy szilvafa, egy hegyi táj lenyűgözően tiszta valóságát. E páratlan szépségű képekben a tér arányait tanulmányozták, a fények és az árnyak játékát, a kép belső dinamikáját. A kert művésze úgy viszonyult egy lezárt térhez, mint a festő a fehér laphoz. Ahogy a festő több száz vázlatot készített alkotásához, a kertművész is hosszú évek sorát töltötte megfeszített munkával, nagy gondot fordítva a természeti jelenségek megfigyelésére. Lépésről lépésre haladt, mert minden téren a tökéletesség mértékét igyekezett meglelni. Mindenekelőtt megtanulta, hogyan kell a természeti erők titokzatos harmóniájába hatolni. Fákat és cserjéket ültetett, a kövek formáit és méreteit tanulmányozta, a vízfelületek játékait figyelte, mozgásainak törvényszerűségét, a patak csörgedezését, a tó keletkezését, a szél simogatását, mely érzékszerveit borzolgatta, kinyílt a nap fényének, vagy a hold sejtelmes sugallatára befelé tekintett. Majd ezeket az elemeket úgy igyekezett összerakni, hogy egy szimbolikus kert szülessen, minél közelebb ahhoz az eszméhez, mely a boldogság vagy az ember és a természet összhangjának kifejezője lehetett.

Forma és tartalom
A japán kertművészek olyan elemekkel ötvözték kertjeiket, melyeket más kultúrák művészei nemigen használtak gondolataik kifejezésére. Megjelenésükben ezek természetes anyagok voltak, s a durva formák a szépség legkifinomultabb tartalmait rejtegették, hiszen a kaotikus nyersesség vagy a megszokottságig közönséges forma gyakran elpalástolta a lényeget. Szívesen használtak olyan színeket, melyek nem erős, ragyogó hatásukkal tűntek fel, hanem tompított, lecsendesített jelenlétükkel, titokzatos meghittséget sugallva a háttérből, a finoman egybeolvadó árnyalatok mögül. Ezek a formák a folyamatos változás magas szintű megjelenítései voltak, olyan változásoké, melyeken a természetben minden dolog keresztülmegy, s amelyeket az ember sem tud elkerülni. Váratlanul igaz, néma tanúvallomások ezek, akadályokon és próbatételeken haladva a beteljesülés felé.

Istenek útja
A természet tisztelete a japán ember lelki világának alapvető vonása, és ez nemcsak a természet „csodáinak” a szemlélésében nyilvánul meg, hanem abban is, hogy élete a természet ritmusát követve, közvetlen kapcsolatban áll annak lényegével. Ezért életében a természet jelenléte egyszerűűen létszükséglet. A filozófus N. Nieda szerint: „A japán természetszemlélet – egzisztenciális szemlélet.” Ám a japán lélek összefonódása a természettel és annak legkülönbözőbb megnyilvánulásaival – a kifinomult gyengédségtől a fenségesig s a borzongatóig – a sintóban gyökerezik. A sintó összetett szó: a kínai eredetű sin (szellem, istenség) és do – japánul tó – (út, útvonal) részekből áll. Értelmezve: az „istenek útja” – vagy ahogy Bhikkhu Szatori Bhante nevezi: „bensőséges találkozás a legegyszerűbb megnyilvánulásaiban is elbűvölő és fenséges természettel”. Neves értelmezők állítják, hogy a sintó kifejezés szinonimája a kami nagara-no-micsi, ami annyit tesz, mint „az út, amelyet az istenek követnek”. Ily módon a sintónak megfeleló japán kifejezésben megjelenik a kami fogalma, mely istenség vagy szellem jelölóje. A ma legelterjedtebb értelmezés szerint a kami a „magas” (fő, felső, emelkedett, fennkölt) szóval fordítható.
   A XVIII. század nagy gondolkodója és vallástörténésze, Motoori Norinaga szerint „a kami szót mindenekelőtt az Ég és a Föld azon isteneinek jelölésére használják, akikról a korai krónikák beszélnek, valamint a szellemekére, akik az ósi istenségek tiszteletét szolgáló sintó szentélyekben találhatók. Ezenkívül kamiknak nevezik azokat az embereket, állatokat, madarakat, de növényeket, fákat, tengereket, hegyeket és dolgokat is, akik, illetve amelyek rendkívüli és csodálatos erejüknél fogva félelmetesek és tiszteletre méltóak. Ezenkívül a kami név nemcsak a kivételesen szép, nemes, jó vagy hasznos dolgoknak adható, hanem a gonosz, sötét lényeknek is, amennyiben általános félelem veszi körül őket”.

Rejtett erők
Látható, hogy a kami fogalma sokrétű. Széles jelentéstartalmának köszönhetően a sintót is úgy lehet meghatározni, mint ősi hiedelmek és szertartások bonyolult összességét, mely az ősök, történeti hősök és istenségek, valamint természeti erők szellemeinek tiszteletét foglalja magában. Hiszen a természet minden jelenségében, minden lényében rejtett erők működnek. S ez a titokzatos és mély kapcsolat a természeti erőkkel áthatja a sintót is, ezt a tipikusan japán jelenséget, mely évezredeken át megőrizte archaikus jellegét. Ez azért is figyelemre méltó, mivel a sintóra fejlettebb szellemi áramlatok is hatottak, mint pl. a buddhizmus, a konfucianizmus, a taoizmus, a hinduizmus vagy a kereszténység, melyek a sintóhoz képest bonyolultabb metafizikai, eszkatológiai, és erkölcsi rendszerrel rendelkeztek.
   A sintóban fontos szerepet játszik a hierarchikus rangsor tisztelete is, hiszen a japánok mindig tudták, hogy az életben minek és kinek hol van a pontos helye, és ehhez igazodva rendezték társadalmi kapcsolataikat. Ennek a hierarchikus világnak a fő értéke a természetben élő szellemek (kamik) és istenek tisztelete, és ezekkel közvetlenül a természet szépségein keresztül kerülnek kapcsolatba az emberek. Legfontosabb közülük Amateraszu Ómikami, a Napistennő, akitől származik a japán császár is. Az ősiség és a hagyományok mélységes tisztelete áthatja a japán ember egész érzelemvilágát, s ez társadalmi szinten a japán császári család feltétel nélküli tiszteletében nyilvánul meg. A szigorúan hierarchikus rend betartása, valamint a vallási és kulturális értékek ápolása feltétlen tiszteletet, hőséget és engedelmességet követel az idősebbek és a feljebbvalók iránt. A tolerancia, a szerénység és a jótettek gyakorlása a japán vallási életnek olyan értékei, melyek a buddhizmus hatására erősödtek meg a sintó hiedelemvilágában.

A sintó és a természet
A természet iránti rendkívüli érzékenység könynyen beilleszthetővé vált a sintó vallás keretei közé, létrehozva azt a sajátosan „japán vallásos érzületet”, mely a japán szellemi kultúra legjellemzőbb vonása, és amely mindenfajta hatás ellenére mindig is megőrizte szoros kapcsolatát a japán nép életmódjával. A sintóban annyi istenség van, amennyi élőlény vagy természeti jelenség létezik, s ezek kamik formájában mindenhol körülvesznek minket. Templomokban laknak, de a templomok szabadtéri kegyhelyek, és annyira tágasak, mint az erdők vagy a hegyek. A számtalan istenség nem azért tartózkodik ezeken a helyeken, hogy onnan leszálljon az emberi szív belsejébe, hanem hogy az ember szíve emelkedhessen fel hozzájuk. Így kerül közvetlen kapcsolatba a japán ember a szentséggel, az egyedüli valósággal, amit úgymond „gyermeki naivsággal”, nyitott szívvel fogadhat, mert „egyszerűsége” miatt a spontán, intuitív érzékelést teszi lehetővé, és nem igényli a transzcendens valóság érzékelésének bonyolult alkímiáját. Bhante is hangsúlyozza, hogy: „ez alapvető a sintóista vallás szellemiségének megértésében”, és hogy „a sintóista meg lehet találni a belső spiritualitásnak egy formáját, amelynek létezését igazságtalanul tagadták, mégpedig csupán azért, mert a sintónak nincsenek nagy, más ázsiai vallásokéhoz hasonló spirituális traktátusai. Ha mégis beszélhetünk ilyenekről a sintó kapcsán – márpedig beszélhetünk -, azt szükséges megértenünk, hogy ez a „traktátus” maga a természet, amelytől a japán lélek folyamatosan és ösztönösen tanácsot kér, s ez a természet az, ami folyamatosan táplálja vallásos érzületét”.

Kertművészet
A kertművészet mesterei ahhoz, hogy alkotásaikat beteljesítsék, nemcsak figyelmes, aprólékos munkával másolják le a természetet, hanem a kertelemeket szimbólumokként is használják ahhoz, hogy általuk egy szellemi tartalmat is megjelenítsenek. Ehhez a legegyszerűbb és a leghozzáférhetőbb eszközök bizonyulnak megfelelőnek. Ez az egyszerűség állítja párhuzamba a haiku verssel, mely szívesen használt természeti képeket. A kertművészet mestereinek behatárolt térben kell újrateremteni a természetet igazi teljességében. És ez a módszer kiválónak bizonyul: a végletekig tudja csökkenteni a kert méretét anélkül, hogy eszmei tartalma csorbulna. Példák erre a cserépedényben elhelyezett miniatűr kertek, a bonszai-kompozíciók. Egészében vizsgálva, a japán hagyományos kert ritka értékű művészi alkotás. Annak tartalma teljes összhangban van a formákkal, melyek azt megeleveníteni hivatottak. A belőle áradó ősi tudás lehetővé teszi a szemlélőnek, hogy megszabaduljon a gondolkodását beszűkítő korlátaitól, és ugyanakkor ne veszítse szem elől a tiszta lényeget. Páratlan lehetőséget nyújt arra, hogy feladva világi ragaszkodásait, az ember meglelje lelki nyugalmát.
                                                        Jakab Zoltán Csaba

Rjoandzsi, a csend gyöngyszeme

Japán művészetének tiszta, törékeny formákon áttetsző ereje gyakran lenyűgözi a nyugati embert. A japánkertekben az esztétikai élmény szellemi tartalommal is párosul, s ötövözetükben életre kel a fenséges és félelmetes valóság. Számos, csodálatosan szép kertje közül kiemelkedik egy páratlan alkotás: Rjoandzsi.

A buddhizmus zen irányzatának hatására a kertépítészetben olyan remekművek születtek, amelyekben teljesen mellőzték a tájképjelleget. A művész vagy misztikus, aki létrehozta őket, az alkotó elemek belsejébe próbált hatolni, olyan közeget keresve, ahol gondolatai és érzései a szentség legmagasabb éményével párosulhattak. Érzései és gondolatai a zen filozófia ívét követték, de mivel a sziklák és a homok voltak a kifejezés eszközei, ezen elemek tulajdonságai maradtak e szimbolikus valóság kivételes nyelvezete. A japánkertek elengedhetetlen eleme – a víz – itt csak jelképesen van jelen. Ezért kapták ezek az alkotások a szárazkert elnevezést. Az ily módon létrejött műkerteket európai értelemben nem lehetne kerteknek nevezni, ám találóbb szó híján továbbra is maradunk a kert fogalomnál.
   A japán zen-kolostorokban számtalan hasonló alkotás található, látszólag mindegyik egy páratlan és eredeti ősmintára, a Rjoandzsi szárazkertre vezethető vissza. Ez a kert annyira különbözik az előzőktől, hogy erejével szinte művészi lázadást hajtott végre a japán kertépítészet történetében. Hiszen a vallásos ihletettségtől áthatva készült kertek közül talán a Rjoandzsi tükrözi legjobban – zen megközelítésben – a buddhizmus eszkatológiai és szoteriológiai tartalmát. Vagyis a világ sorsát s az elmúlás problematikáját vizsgálva, az ember megváltását és üdvözülését (keleti értelemben: megvilágosodását) tűzi ki célul.

Történeti háttér
A hely, amelyen a Rjoandzsi-templom fekszik, hajdanán a Hejan kori nemesség egyik vezető ágának, a Fudzsivara-családnak a birtokaikhoz tartozott. 1450-ben Hoszokava Kacumoto tábornok, az Asikaga sógunok egyik főembere ide telepedett, és palotát építtetett, majd 1473-ban bekövetkezett halála után, akaratának megfelelően ezt átalakították buddhista templommá, és a zen Rinzai irányzat gondjaira bízták. A Kanszei-időszakban (1789-1801) tűzvész áldozata lett a templom, melyet a tábornok fia, Hoszokava Maszamoto újból felépíttetett. Valójában kinek a nevéhez fűződik ez a mestermunka, mely nemcsak Japánnak, hanem a világ kertépítészetének is egyedülálló alkotása, nem tudjuk pontosan. A jelenlegi álláspont szerint a Rjoandzsi szárazkertet „folyóparti kertészek” (szenszui kavaramono) készítették, akik Japán első kertész szakemberei lehettek. Ezt a feltételezést alátámasztja az a két kavaramono aláírás is, melyeket a kert egyik sziklájában találtak finoman bevésve.

A kert
A kert területe nem nagyobb egy teniszpálya nagyságánál (pontosabban 337 nm.). A belső tornác továbbnyúlik a kert hosszának egy teljes oldalán, melyet a végénél kis melléképületek határolnak. Vele szemben földből készült magas fal, keskeny cseréptetővel lefedve szab határt látásunknak. Régen a falat vakolat borította, manapság foltos és viharvert, tarka, rozsdásbarna színével fogadja látogatóit. Eredeti világos színe kétségkívül egyszerűbb és kellemesebb háttért nyújthatott a kertnek, mint a ma látható sötétebb tónusú földszínek, melyek megzavarhatják a figyelmet.
   A sima téglaalapú terület durva, fehér homokkal van betakarva, és rajta barázdák láthatók, melyeket egy speciális gereblyével mindennap bekarcol egy szerzetes. Ezenkívül a kertben még 15 szikla van, öt csoportba elrendezve, és minden sziklacsoport lábánál moharéteg pihen. A mohán kívül más növényzet nincs. Manapság magas fák nőnek a kert fala mögött, ám ezek, a sziklák lábánál elterülő mohaszőnyeghez hasonlóan, nem szerepeltek az eredeti tervben, s a szikla-kompozícióban sincs jelentős szerepük, de tompító, lágyító hatásukkal színezik a kert hangulatát. A sziklák egymás után ötös, kettes, hármas, kettes és hármas csoportokban következnek. A kertet úgy állították össze, hogy ha a tornác bármely látószögéből közelítenénk meg a látványt, egy szikla mindig takarásban marad.

Forma és tér
A kert szikláinak mérete, formája és színe nem különleges. Néhányuk egészen tekintélyes szikladarab, saját lelkülettel, jellemmel. Közülük csak egyiknek sima a teteje: ez a Muromacsi-kor leggyakoribb kőfaragványaira emlékeztet, arra a hangsúlyozott sík- és szögszerkezetre, mely az akkoriban készült kertekre jellemző. A sziklák érdekessége szinte kizárólag viszonylagos méretükben és formájukban rejlik és a közöttük lévő térviszonyban, valamint a homokkal alkotott kapcsolatban, mely mint tenger öleli körül őket.
   Végeredményben a Rjoandzsi megdöbbentően egyszerű: egy téglaalapú homokszőnyeg pár sziklával és kevés mohával a sziklák lábánál, meg egy barna fal, a fák zöld cseppjeivel a háttérben. Első látása visszhangot kelt a japán ember lelkében, s a visszhang milyensége a művészi és befogadói érzékenységétől függ. Ám az idegeneket általában meghökkenti a kert első látványa. S bár szépsége finom, mély és erőteljes, a kert megértése időbe telik. Ezért legjobb, ha leülünk a tornácra, és tanulmányozni kezdjük a látványt – először tárgyilagosan, megkísérelve intellektuálisan boncolgatni a kertelemeket, majd a ránk tett benyomás alapján próbáljuk megfejteni üzenetét. Vajon mit is akart kifejezni az alkotó?

Titokzatos kövek
A Rjoandzsi-kert látványa akkor tökéletes, amikor a sziklák még nedvesek a friss esőtől, az ég még gyöngyöző szürke és enyhén homályos. Ám igazából akkor a legszebb, amikor még könnyedén szitál, s enyhe ködpára lengi körül a sziklákat. Ez növeli a kövek titokzatosságát, hiszen a nedvesség szóra bírja „a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget”. Emellett a víz sötétíti és lágyítja a homok vakító színét, derűsebbé téve alaptónusát; egyúttal fokozza a moha és a fák zöldjét. Ennek összhatásában kezd kibomlani a kert rejtett oldala: sejtelmes alakzatok és finom árnyak játéka életre keltik bennünk azt az elfelejtett világot, amely hajdanán otthont nyújtott lelkünknek. Most az emlékezés útján felidézett tudatállapotban átléphetünk az érzékek kapuján, hogy egy teljesebb, boldogabb világba érkezzünk.
   Amikor a kert száraz, e rejtett, leheletfinom szépség elenyészik a látszólag unalmas látványban. Mert ha a Nap erősen és fényesen ragyog, eloszlatja a kertnek e sejtelmes, titokzatos arculatát meg a csend mély lélegzetét is. Egyszóval azt a „szent borzongást”, melyet a japán ember jugennek nevez, és élete meghatározó élményének (és értékének) tart.

Szabvány és értelmezés
Rjoandzsi szemlélése – történjen az száraz, erős napsütésben vagy enyhén ködös, szitáló esőben -, mint egy visszatérő gondolat, mindig felveti az alapkérdést: mit akart kifejezni az alkotó? Ezért, ha óhajtjuk, a kert látványát a tájkép szabványos elemeivel is értelmezhetjük, ahol vonalaival a gereblyélt homok folyót jelképez, benne a szigeteket jelképező kőcsoportokkal. Ezek még emberszabású méretek. Ám ha az alkotó képzelet szemével nézzük, a látványból felépíthetünk magunkban egy magasabb léptékű tájképet, ahol a gereblyélt homok tengerként tárul elénk a kopár, sziklás szigetekkel. Ehhez hasonló látványt – a tengerrel s a belőle kiemelkedő sziklákkal – gyakran lehet látni a Japán-tenger vagy a koreai partok mentén, a Kínába vezető régi úton.
   Az említett hasonlatok, bár segíthetik a kert jelképes értelmezését, mégis túl egyszerű magyarázatok. Mint a nevéhez fűződő jelentés is, mely szerint Rjoandzsi a „Kölykeit hátán hordó tigris kertje” (Tora-no-ko-vataru). Ha a kövek szó szerinti értelemben tigrisek lennének, akik kölykeikkel átúsznák a tengert, a kert neve csak egyike lenne azon magyarázatok közül, amelyeket az együgyűeknek találnak ki. A kert nevét valószínűleg még a Tokugava-korszakban kapta, amikor a Kínából érkező konfuciánus hullám átsöpört az országon. Más értelmezések szerint az öt csoportba rendezett sziklák a Boldogok szigeteit jelképezik vagy felhőbe borult hegycsúcsokat; lehetnek továbbá az álmok átfutó, múlékony újratestesülései is.
   A kerttel találkozva a látogatót megérinti a látvány rendkívüli, mély kifejezőereje, és arra készteti őt, hogy elmerülve a jelképek világában, meditáljon saját maga és a világ sorsa felett. Így mindenkiben megjelenik valamilyen képzet a kert lényegéről. Például lehet egy kozmikus világkép a Tejúttal, a csillagrendszerekkel s a bolygókkal. Ugyanúgy gondolhatnánk emberi lelkekre is, amelyek a vonzás s a taszítás törvényei szerint közelednek vagy távolodnak egymástól az idő és a tér végtelen óceánján.
                                             Jakab Zoltán Csaba

Feng-sui és a kert (1.)

Kínában a földtani tudományok közül kiemelt szerepet kap a térrendezés ősi módszere, a feng-sui, vagyis szó szerinti fordításban, a szél és víz tudománya. A feng-suinak két irányzata alakult ki, az alakzat- vagy tájképiskola és az iránytűs iskola. A tájképiskola főleg az ösztönös megérzést, intuíciót elősegítő jobb agyfélteke, míg az iránytűs iskola inkább a racionális, analitikus megközelítésű bal agyfélteke működésére alapoz. A továbbiakban a feng-sui tájképiskola vagy Forma Iskola alapfogalmaival ismerkedünk meg. A Nyugaton is egyre népszerűbb kínai térrendezési rendszer olyan korból származik, amely még egységesen látta az Ég, a Föld és az Ember viszonyát. Emellett a feng-sui feltételezi az érzékelhető világon túli valóság létét, amely a tapasztalati világ történéseire is hatással bír. Ebben a rendszerben az ember alkotó része a természetnek. Ezért jóléte és boldogsága szoros kapcsolatban állt olyan geofizikai jelenségekkel, mint a Föld éghajlata, formája, mágneses mezeje, vagy csillagászati eseményekkel, mint az égitestek mozgása, napfordulók, holdszakaszok. A feng-sui célja az volt, hogy a természeti törvényeket megfigyelve megállapítsa bizonyos emberi műalkotások – mint például egy sír, ház, vagy település – legkedvezőbb elhelyezését a természetben vagy az ember által létre hozott mesterséges környezetben.

A feng-sui logikai rendszere nehezen értelmezhető a nyugati ember számára, mivel olyan megismerési módszereket használ, amelyeket C. G. Jung fogalomtárából kölcsönvett szavakkal úgy lehetne leírni, mint induktív, szintetikus vagy szinkronikus. Ilyenfajta eljárások teljesen idegenek a nyugati elmének, mely inkább kauzális, analitikus és diakrónikus. Ebből kifolyólag a kínai gondolkodás világába be nem avatott számára a feng-sui szabályok és előírások olyan halmaza, amely végső soron az emberi félelemben gyökerezik: félelem az ellenőrizhetetlen erőktől, ellenséges szomszédoktól, és nem utolsó sorban az emberi kapzsiságtól. Vélt „maradisága” ellenére a feng-sui az európai fizika felfedezése előtt felismerte, hogy a valóság bármely megjelenési formájában energiaszintekre tagolódik.

Életlehelet
A kínaiak a csi fogalmával jelölik az energia megnyilvánulását. A csi az a közvetítő közeg, amely lehetővé teszi a valóság számára, hogy számtalan formában megnyilvánuljon. Az európai gondolkodás számára nem könnyű feladat megragadni, hogy mi is valójában a csi, mely mindenhol megtalálható, és amely „láthatatlan lehelettel” összeköt eget és földet, férfit és nőt, élőt és holtat. A csi mozgása – növekedése és csökkenése – jelen van úgy az emberi testben, mint a természet bármely alakzatában. A kínaiak a csi növekvő fázisát sárkány energiának, míg csökkenő szakaszát tigris energiának nevezik. A sárkány és a tigris kiegészítik egymást, és a jin jellegű tigrist – amely ha túlsúlyban van, a hely energiájának elapadását okozhatja – a jang jellegű sárkány-erőkkel kell kiegyensúlyozni, amely az energia-növekedést biztosítja. A természet e két „lehelete” valójában egy. A női és férfi energiák csak egyesülve tudják fenntartani az élet forrását, ha szétszóródnak vagy bármelyik közülük túlsúlyba jut, romlást, feloldást, végül pedig halált okoz.
   Lassan kirajzolódik előttünk a valós kép: egy adott hely legnagyobb csi energiája ott halmozódik fel, ahol a sárkány és a tigris erői egyesülnek. A belső taoista alkímia e művészetet az azúrkék sárkány és a fehér tigris gyakorlatának nevezi. A párhuzam nemcsak szimbolikus, hanem egyértelmű és világos. Mivel csak egyetlen pont van, ahol két hegy – sárkány és tigris formájában – egyesülhet egymással, a hely legkedvezőbb erőtere rendkívül korlátozott. A táj más területe is telítődhet csi energiával, de sehol sem olyan erős, mint a haruban, a sárkány és a tigris ágyékában.
   Hogyan értelmezhetjük a két szimbolikus állatnak a „párosodását”? Ahhoz, hogy ezt megértsük, ismernünk kell lennünk a sárkány természetét. Az európai kultúrában fellelhető sárkányképpel ellentétben a kínai sárkány a legmagasabb rangú szellemi lények egyike, amelynek az a feladata, hogy segítse az ember szellemi fejlődését. A sárkányt több szerepkörben találjuk: ő a kínai mandalák keleti kapujának őrzője, egy elvarázsolt halhatatlan, vagy – feng-sui értelmezésben – egy táj alakzatának jellegzetes formája. A Kitüntetett helyek ősi kínai szövegei szerint a táj domborzatára úgy kell tekinteni, mint a sárkány testére, a folyókban és a földalatti vízfolyásokban pedig annak vérét és erezeteit kell látni, amelyek a csit, a Föld életerejét hordozzák. Ekképpen a Föld felszíne a sárkány bőre, a fák lombozata a haja, és az emberek lakóházai a ruházata. A tájban a fasorok, az utak és a vasútvonalak hozzák és viszik, összegyűjtik és szétszórják a csi energiáját, így valódi hálózat szövődik a sárkány főerei között.

Ártalmas pára
Ahhoz, hogy kedvező energetikai adottságokkal rendelkező területet kapjunk, el kell készítenünk a sárkány búvóhelyét (hszüeh), amely összegyűjti a csit. Fontos, hogy közelében jó és bőséges csi energia-áramlás legyen, de nem szükséges azt főér mellé helyezni, mert a gyors áramlat magával sodorhatja a csit. Az sem szerencsés, ha a sárkány egyik fő ere sok apró ágra bomlik, mert szétterjedése miatt csökken a csi energiája.
   Kedvező feng-sui adottságokkal rendelkező hely vonzza a csi folyását, és úgy gyűjti össze, hogy az ne váljon pangó, mozdulatlan energiává. A taoista bölcsek azt tartják, hogy a csi „meglovagolja a szeleket” és szétszórja azokat úgy, hogy a védtelen, szabadon lévő területek elveszítik minden összegyűjtött energiát. Viszont, ha ezeket vízréteg határolja el, a csi megmarad. „Ha a szél szelíd fuvallatig van lecsendesítve, az a csi körforgását eredményezi, mert ha a víz kanyarított és megfelelően szabályozott, megtartja életerejét ott ahol van. Ezáltal növekszik a hely fizikai és szellemi termékenysége.” Tehát fontos, hogy ne engedjük a csi energiát pangó vagy renyhe állapotba jutni, mert káros energia (sá) lesz belőle.
   A sá energiát a feng-sui „ártalmas párának”, vagy ártalmas szélnek (feng-sá) nevezi. A táj sajátos alakzatai a csi elvesztésével elősegítik a sá szaporodását, esetleg maguk termelik azt, olyan feszültséggel teli energiagócokat képezve, ahol a terület jin és jang erői nem tudnak megfelelő módon összekapcsolódni és kiegyensúlyozásra jutni. A sá hatására a Föld üregeiből és hasadékaiból hideg szelek törnek elő, amelyek megzavarva a csi felhalmozódását baljóslatú hellyé változtatják a tér energiamezejét.
   A sát termelő alakzatokat a feng-sui „titkos nyilaknak” vagy „mérgező nyilaknak” nevezi és démoni erők közvetítőjének tartja. Ilyen „mérgező nyilak” az egyenes vonalak, amelyek formájuknak köszönhetően alkalmasak arra, hogy „átlyukasszák és megsebezzék a sárkány ereit”, szétszórva a csi felhalmozását, vagy csökkentve annak erejét. Ám nemcsak a nyílegyenes vonalakat kell kerülni, hanem az egyenes utcákat vagy vasútvonalakat is, valamint az egyenes hegygerinceket, háztetőket, vasúti töltéseket, távirati drótokat, és mindenfajta egy pontban összpontosuló párhuzamos vonalsorozatot, amelyek fokozzák a „mérgező nyilak” kedvezőtlen hatásait.
   Szerencsére a sá jelenlétét általában külső jelek is elárulják. A kínaiak úgy tartják, hogy a talajból meredeken fölfelé álló vagy egyenesen futó, illetve göröngyösnek látszó, lejtőkkel vagy más jin hatásokkal nem enyhített hegyek vagy dombok közelében várhatóan ártalmas lehelet lakozik. Általános vélemény szerint minden egyenes vonal rossz előjelű, különösen akkor, ha arra a pontra mutat, ahova a hszüeh helyét választottuk ki.
   A „mérgező nyilak” káros hatását úgy lehet csökkenteni, hogy kirekesztjük őket fallal, fasorral, védőgáttal, vagy deszkából ácsolt nyolcszögű „céltáblával”, amelyre megfelelő eltérítő jeleket rajzolunk. De nemcsak az egyenes ívű hegyek és dombok lehetnek ártalmas energiák gyűjtőhelyei, hanem egyenes öblök, csatornák vagy folyók is. Maga a víz a bőség jelképe, ám ahol sebesen fut, magával ragadhatja a hely csi energiáját is. A lágyan kanyargó vízfolyam viszont elősegíti a csi felhalmozódását. Egy kanyargó folyó, vagy kert patakjának legkedvezőbb helyét a megfelelő sárkányvonalak függvényében választják ki.

Sárkányvonalak
A kínai térrendezés ősi elveire épülő Szakutei-ki, a japán kertépítészet alapkönyve is a sárkányvonalak fontosságát hangsúlyozza: „A földterület, amelyet folyókanyarulat zár be, a sárkány hasának tekinthető. Erre a hasra házat építeni szerencsés dolog. Ellenben házat építeni a sárkány hátára nem jelent mást, mint kihívni magunk ellen a sorsot.” Ha a kertnek szánt terület nem rendelkezett természetes vízfolyammal, akkor kis patakot képeztek a sárkányvonal mélyedésében. Gyakran a sárkányvonal képezi a kert energetikai központját, mely köré rendeződik a többi összetevő.
   A vízfolyam sok szempontból a legtermészetesebb eleme a városi, vagy fél-városi környezetnek. Az emberi települések túlnyomó többsége a folyók közelében jöttek létre. Az energia-áramlást biztosító patak vagy folyó vízi szellemek lakhelye, akiknek engesztelésére ősidőktől fogva rendszeres felajánlásokat tartottak. Élettani jelentőségét tekintve a víz környezetünk elengedhetetlen tartozéka. Kínai- vagy japánkert elképzelhetetlen a víz valós vagy jelképes jelenléte nélkül. Ez a szemlélet vezetett el az egyedülálló zen-kertek megalkotásához is.
                                                     Jakab Zoltán Csaba

  Feng-sui és a kert (2.)

A feng-sui térrendezés rendszerének szabályai alapján a kínai kertek, paloták és városok északra voltak tájolva. A régi kínaiak azt gondolták, hogy minden áldás, de balszerencse is, egy személytelen Égi Birodalomtól származik, amely az Ég Fián, a császáron keresztül jut el a Föld lakóihoz. Amint a csillagok és csillagképek a Sarkcsillag (a régi kínai szövegek a Sarkcsillagot „Nagy Égi Császár-ként említik) körül forognak, úgy a Földön is a (kínai) császár személye köré rendeződik minden történés, mivel ő az Égi Birodalom helytartója. Mivel a Sarkcsillag a Föld tengelyének égre vetített egyenes síkja közelébe esik, a császár tartózkodási helye is északra kellett legyen tájolva, a főváros és a császári palota szívében.
   E tájolási elv következményeként a kínai földrajz nagy hangsúlyt fektet az összes keleti irányba tartó folyóra, valamint arra is, hogy a magas hegyek és a folyók forrásai nyugaton helyezkednek el. A kínai földrajz úgy tekint a déli részre, mint a legmelegebb és a legnagyobb jóság területére, mialatt a szelek (feng) zömében észak irányából érkeznek. Ezért az összes kínai térkép (ellentétben a nyugati térképészeti eljárásokkal) dél felé, a legnagyobb jóság területének irányába lett betájolva.

Az Öt Állat képződménye
A feng-sui olyan időkből származik, amikor a törzs jólétét és gyarapodását a totemállatok biztosították. A totemállatok szellemi erőt sugárzó lények, akik oltalmat és biztonságot nyújtanak a törzs tagjainak. Hosszú évezredek alatt kialakult e mitikus lények szertartásos tisztelete is. A feng-sui rendszerében a legtekintélyesebb totemállat a sárkány. A sárkány Kína nemzeti jelképe. A sárkányok bár különféle domborulatokat alkotnak a Föld felszínén, mégsem könnyű megtalálni őket. Ugyanis nem minden hegy alatt rejtőzik sárkány. Ahhoz, hogy föltárják a táj energia-áramlását, a feng-sui mesterei alaposan tanulmányozzák a vidéket: a táj összképe, a fák lombozata, a talaj színe és állaga számtalan értékes részletekkel szolgál a hozzáértőnek. Ahol sárkány van, ott tigrisnek is kell lennie. A két jelképes állat rendszerint patkó alakú képződményt alkot, amelynek keleti oldalán fekszik a sárkány, a nyugatin a tigris. A „sárkánydombok” mindig valamivel magasabbak, mint a „tigrisek”.
   A sárkány- és tigris-erők összjátékát a főnix (a ház előtti tér) és a teknősbéka (a ház fedezete) energiamezeje egészíti ki. A déli irányba nyíló tér (mingtang) a feng-sui fő fogalma, és a ház bejárata előtti nyitott, szabad területet jelöli. Megkülönböztetjük a külső és belső mingtang-ot, vagyis a ház bejárata előtti főnix-területet, illetve a ház belső előteret. A külső mingtang szerepe, hogy összegyűjtse a kert kedvező energia-áramlatait, a belső előtéré pedig az, hogy továbbítsa a lakásba. A bejárat körüli területnek legszélesebb és legnyitottabbnak kell lennie – ideális esetben két embernek el kell férnie itt nyitott karokkal – ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű friss csi áramolhasson be a házba.
   A ház bejáratának ellentétes oldalán található a teknősbéka-terület. A telek legmagasabb kiemelkedését képezve a teknőc az épület – és természetesen lakói – számára „háttámaszként” nyújt védelmet és segítséget. A mingtang-hoz hasonlóan itt is megkülönböztetünk külső és belső fedezéket. A legkedvezőbb helyzet akkor alakul ki, ha az épület és a kert északi oldalán fal magasodik. Ez a belső fedezék. A telek hátsó oldalán pedig egy magasabb emelkedő szilárdítja meg a fedezéket. Így külső szinten is védve vagyunk a negatív energiáktól, az erős széltől és az egészségünkre káros időjárási hatásoktól.
   A táj energetikai központjában található a kígyó területe. A kígyó elmélyedve és szemlélődve összetekeredik a nyugodt és erőteljes középpontban, ezért a feng-sui szabályainak megfelelően, a táj energetikai központja közelében – a kígyó területén – érdemes berendezkedni. Képzeljük el, hogy a szabadban állunk, hátunk mögött a házunk, előttünk a kert látható. Bal oldalunkon van a férfi tulajdonságokat hordozó sárkány területe, ahol jelentősebb földhalomnak, dombnak vagy magas fáknak kell állniuk. Jobb oldalunkon a női tulajdonságokat képviselő tigris területe, itt alacsonyabbra növő növényeknek kell lenniük. A sárkány és a tigris védik – például a széltől – a középen elterülő kígyó területét, ahol házunk áll. A sárkány-területnek nem szükségszerű ball oldalunkon lennie. Ha például az erős szél általában a jobb oldalról fúj, akkor felcserélhetjük a sárkányt és a tigrist, hogy leárnyékoljuk a házat. Az életerő áramlását a napfény befolyásolja, így értelemszerű megoldás, hogy a hagyományos sárkány-oldalra alacsonyabb növésű fákat és bokrokat vagy egy kisebb dűlőt telepítsünk, illetve ne túl magas kerítést építsünk, hogy minél több napfény árassza el a házat és a kertet.
   Ahhoz, hogy megkapjuk a legkedvezőbb adottságú helyet, a sárkány és a tigris „párosodásából” fakadó életerőt ki kell egyensúlyozni a teknősbéka fedezékével, illetve a főnixmadár csit felhalmozó nyitott területével. A feng-sui előírja, hogy egy település akkor rendelkezik legkedvezőbb erőtérrel, ha főtere és a házak bejárata délre néznek. Akit a sors abban a szerencsében részesít, hogy ilyen földrajzi elrendeződésben élhet, azt friss csi táplál, jólétben él és sok utódja lesz. Ideális feng-sui adottságú tájat lassú mozgású, kanyargó folyó szeli át, a lakóházak délre néznek, így a lakók ránézhetnek a folyóra, tóra vagy más víz-felületre, amely dél, dél-kelet irányába tart. Amint a reggeli Nap sugarai a víz felszínére esnek, ezernyi apró szivárványt lövell az égre, derűtől sziporkázó „életleheletűk” szétárad a környéken, és a lakókat életerővel tölti fel, biztosítva számukra az egészségét, jólétét és a gyermekáldást. E táj domborzatán lágy szellők kergetőznek, a növényzet dús, és minden életerőtől duzzad. A feng-sui szakértők már a levegő frissességéből és tisztaságából megérzik a csi jelenlétét
   Sajnos a gyakorlatban nem mindig találunk ilyen ideális földrajzi adottságokat, de alkalmazva a feng-sui elveit megteremthetjük számunkra a kedvező életfeltételekkel rendelkező helyeket. A sárkány, tigris és teknőc kiemelkedéseit – vagyis a karosszék vagy patkó alakú térbeli elrendezést – helyettesíthetjük földfelhordással, kerítéssel, fallal, vagy fákból, bokrokból álló ligettel. Lelki ráhangolódással és szellemi gyakorlatokkal, valamint némi szakértelemmel felvértezve létre hozhatjuk bárhol azt az áldást adó környezetet, amelyet az Öt Állat biztosít.

Isten alkotása
A Kárpát-medence térképét nézve, megdöbbenve tapasztaljuk tájtagoltságának egységét, amely megfelel a legszigorúbb feng-sui szabályoknak is. Honfoglaló őseink minden bizonnyal ismerték a feng-suit, vagy azzal megegyező térrendezési rendszert. Elisée Reclus a 1878-ban megjelent Nouvelle Géographie Universelle c. művében beszámol arról, hogy a Kárpát-medence „Európa legtökéletesebb földrajzi egysége”. „Magyarország – írja Reclus – szabályos ellipszis alakban helyezkedik el Európa közepén alföldjeivel” Északnyugattól keletre és délre a magyar medencét mindenütt határozott – domb vagy hegy – vonulat veszi körül.” Falu Tamás pedig arról értekezik, hogy „Magyarország határait nem az emberek húzták, hanem maga az Isten alkotta.” A Kárpátok láncolata három oldalról – mint egy karosszék, vagy szerencsét hozó patkó – védelmezően vesz körül egy végtelen központi síkságot, a Magyar Alföldöt. A medence északi oldalán húzódik a legmagasabb emelkedés, az Északnyugati-Kárpátok hegyvonulata. Ez képez fedezéket (teknősbéka-terület) az északi hideg szelek ellen. Nyugati irányban a védelmét a valamivel alacsonyabb fekvésű Osztrák-Mészkőalpok és Horvát Hegység (tigris-terület) biztosítja, míg Kelet irányában helyezkedik el a magasabb fekvésű Keleti- és Déli Kárpátok, valamint a Biharerdő által határolt sárkány-terület, Erdély. Ebben a hegyvonulatoktól övezett térségben, egy kivétellel, valamennyi folyó a dél irányába tájolt síkság (mingtang) felé tart. Dél felöl a Duna alsó folyása és a Száva képezik a határt. Budapest, Magyarország fővárosa a Kárpát-medence tigris és sárkány alakzatának ágyékánál, a Pilis vidéke (kígyó-terület) lábánál helyezkedik el. Köztudott, hogy a Pilisben található Dobogó-kő a Föld egyik energia-központja.

Az ember megszenteli a helyet
Ősi alapigazság, hogy az ember jelenlétével szenteli meg a helyet, ahol tartózkodik. Sajnos, az ellenkezője is igaz. Az ember tudatlansága, önzése és kapzsisága következtében a Föld kedvező természeti adottságokkal rendelkező területei vészesen csökkennek, a levegő (feng) és a víz (sui) elszennyeződik, belátható időn belül pedig környezeti katasztrófa fenyeget. A megsebzett bolygó, a Föld árvíz és szökőár, orkán és tornádó, vagy más természeti csapás formájában figyelmeztet bennünket környezetünk pusztulására. E vészjósló időkben a feng-sui olyan szellemi eszközöket bocsát rendelkezésünkre, amellyel egészséges, harmóniát sugárzó környezetet hozhatunk létre. Ezen túl segíthet abban is, hogy megállítsuk a szinte már visszafordíthatatlan természetrombolást és begyógyítsuk a Föld sebeit.
                                                             

Jakab Zoltán Csaba