Új hangoskönyv indul! Ácsán Szumédhó: Így van ez – A valóság természete

Ez a könyv válogatás Ácsán Szumédhó tanításaiból, amelyeket a théraváda buddhizmus hagyományaiban jártas és meditációs tapasztalatokkal rendelkezõ hallgatóságnak adott. A fejezetek többsége olyan beszédeket tartalmaz, amelyek elvonulásokon részt vevõ világi emberek, vagy Ácsán Szumédhó szerzetes-tanítványai elõtt hangzottak el.

Fordította Tóth Zsuzsanna, elmondja Kövesdi László

Az első rész időpontja: 2020. OKTÓBER 6., KEDD 07:00; szerda 10:00; csütörtök 13:00; péntek 16:00; szombat 07:00; vasárnap 20:00

„Ott  ültem  és  azon  töprengtem,  hogy  mikor  hagyja  már abba, úgy véltem, csak az idõm vesztegetem. Forrt bennem a düh, elegem volt és el akartam menni. De nem tudtam elég bátorságot összeszedni ahhoz, hogy megtegyem, tehát maradtam. „Átmegyek egy másik kolostorba. Elég volt, ezt már tényleg nem bírom elviselni!” És akkor Ácsán Cshá rám nézett a legragyogóbb mosolyával,  és  megkérdezte:  „Jól  vagy?”  És  mindaz  a  harag,  ami  három
óra alatt gyûlt bennem, hirtelen szertefoszlott. Érdekes,  nemde?  Háromórányi  fortyogás  után  egyszer csak elillan a düh. Megfogadtam hát, hogy a türelem lesz a gyakorlatom, és ezúttal a türelmet fejlesztem. Minden beszéden ott voltam, és végig is ültem mindegyiket, amíg csak a testem bírta.
Elhatároztam, hogy nem hagyom ki a beszédeket, nem menekülök el, hanem egyszerûen türelmet gyakorlok.
Így  tettem,  és  ezzel  lassacskán  felismertem,  nagyon  sokat segített   az,   hogy   lehetõségem   nyílt   a   türelem   gyakorlására. A türelem belátásomnak és a Dharma megértésének szilárd alapzata lett; enélkül csak ide-oda sodródtam, kóboroltam volna. Láthatjuk,  milyen  sokan  tesznek  így.  Sok  nyugati  jött Vatpápongba,  és  aztán  tovább  is  állt,  mert  nem  volt  türelmes.
Nem volt kedvük türelemmel végigülni a háromórás dészanákat. Olyan  helyre  vágytak,  ahol  tüstént  megvilágosodhatnak,  és gyorsan   letudhatják   az   egészet,   mégpedig   kedvükre   való módon. Az önzõ vágyak és ambíciók miatt, amelyek akár a szellemi ösvényen is hajthatnak minket, képtelenek vagyunk méltányolni azt,   ahogyan   a   dolgok   vannak.   Amikor   végiggondoltam vatpápong-beli  életemet,  rájöttem,  hogy  igen  szerencsés  volt  a helyzetem: volt ott egy jó tanító, jutott elegendõ étel, a szerzetesek  jó  szerzetesek  voltak,  a  világi  követõk  igen  nagylelkûek  és kedvesek,  és  erõs  volt  az  ösztönzés,  hogy  a  Dhammát  gyakoroljam.  Ennél  jobbat  nem  kaphat  az  ember,  csodálatos  lehetõség volt. És mégis, oly sok nyugati nem látta be ezt, mert hajlamosak voltak  azt  gondolni:  „Nincs  kedvemre  ez,  nem  tetszik  az,  másképpen kellene lennie.” Vagy azt: „Én úgy vélem, hogy… Én úgy érzem, hogy… Nem akarok veszõdni ezzel meg azzal…”
Emlékszem,  amikor  átköltöztem  a  Thamszengphet  kolostorba  –  ami abban  az  idõben  igen  csendes,  félreesõ  hely  volt–, egy barlangban éltem. A barlang alján egy nagy óriáskígyó tanyázott, ezért egy helybeli épített nekem egy emelvényt. Egyik este gyertyafénynél ültem ott. Hátborzongató volt. A gyertya különösárnyékokat  vetett  a  sziklákra.  Félni  kezdtem,  aztán  egyszer  csak meglepõdtem.  Felnéztem,  és  épp  fölöttem  ott  gubbasztott  egy nagy bagoly és bámult rám. Hatalmasnak látszott – nem tudom, hogy  valóban  akkora  volt-e,  de  a  gyertyafényben  mindenesetre óriásinak tûnt –, és egyenesen rám nézett. Arra gondoltam: Nos, mi  is  az,  amitõl  valóban  meg  kellene  ijednem?  Megpróbáltam elképzelni  csontvázakat,  kísérteteket,  Káli  anyát,  amint  vér  csöpög  az  agyarairól,  hatalmas  zöld  szörnyeket.  Aztán  elnevettem magam, mert hirtelen annyira mulatságos volt az egész. Rájöttem, hogy egyáltalán nem félek.
Abban  az  idõben  nagyon  fiatal  szerzetes  voltam,  és  egy éjjel  Ácsán  Cshá  egy  falusi  ünnepségre  vitt  engem  és  –  ha  jól emlékszem – Szatimantó bhikkhut. Szatimantóval nagyon komoly gyakorlók  voltunk,  és  kerültünk  minden  haszontalanságot  és komolytalanságot.  Persze  egy  falusi  mulatság  volt  alegutolsó, amiben  szívesen  vettünk  volna  részt,  mert  ezekben  a  falvakban odavannak  a  nagy  hangszórókért.  Ácsán  Cshá  mindenesetre magával  vitt minket,  és  hajnalig  kellett  virrasztanunk  a  hangszórók rekedt zajában. A szerzetesek pedig egész éjjel tanításokat adtak!  Csak  a  barlangomon  járt  az eszem,  és  hogy  a  zöldbõrû szörnyetegek meg a kísértetek messze jobbak ennél. Észrevettem, hogy a hihetetlenül komoly Szatimantó is mintha nagyon dühös, ítélkezõ  és  boldogtalan  lett  volna.  Siralmasan  festettünk.  Azon töprengtem,   hogy   Ácsán   Cshá   vajon   miért   tesz   ki   minket mindennek? És akkor lassacskán magamtól is beláttam. Emlékszem, ott ültem és arra gondoltam: „Itt ülök és nyugtalankodom. Ennyire rossz itt lenni? Az az igazán rossz, amit teremtek belõle. A tudatom az, ami igazán nyomorult. El tudom viselni a hangszórókat, a ricsajt, a szétszórtságot, az álmosságot; az igazi szenvedés az a borzalmas valami a tudatomban, ami gyûlöli az egészet, meg van sértve és el akar tûnni innen.”
Aznap este megértettem, hogy a tudat micsoda szenvedést képes  köríteni   olyan   dolgok   köré,   amelyek   tulajdonképpen elviselhetõk. Úgy  emlékszem,  világosan  beláttam,  hogy  mi  az, amirõl azt gondolom, hogy szenvedés, és mi valóban az. Elõször az embereket, a hangszórókat, a kavarodást, a ricsajt és a kényelmetlenséget okoltam, úgy véltem, az a baj. Aztán rájöttem, hogy nem így van, és hogy a tudatom az, ami szenvedésteli.”

A könyv online olvasható itt