Idén ötven éve, hogy John Coltrane itthagyott minket. A jazzlegenda érdeklődése a keleti hagyományok és a meditáció iránt komoly szerepet töltöttek be életében és művészetének utolsó, monumentális szakaszában.
1964-ben egy hajnal előtti órában John Coltrane, a már akkor is legendás szaxofonos long islandi otthonában meditált, amikor egyszer csak megjelent számára a mestermű, a később A Love Supreme néven lemezre vett zenei anyag főbb szerkezete és motívumai.
“Először történt meg, hogy minden egyszerre megvolt” mondta Coltrane a felesége, Alice beszámolója szerint, aki saját jogán is sikeres zongorista és hárfás. Ketten együtt haladtak a meditáció és a spiritualitás útján.
Coltrane, aki a zenei improvizációt egyfajta meditációs formának tekintette, nem először tapasztalt olyasmit, amit isteni kegyként írt le. Függőségét — első, elbukott kísérletét a transzcendens elérésére — 1957-ben sikerült legyőznie egy “sorsfordító spirituális tapasztalat” nyomán, mely segített kiszabadulnia a heroin és az alkohol fogságából, és a transzcendens keresését más irányba terelte: a meditáció, az ima, és a zene világába. Ez a keresés nem csak a jazz világában indított be mélyreható változásokat, hanem a nyugati kultúrában is.
1967-es halála után ötven évvel is kulturális, spirituális ikon, hatását a jazzben lehetetlen kikerülni. Egészen elképesztő jelenségek is születtek az iránta való tisztelet és odaadás jegyében: San Franciscoban létezik egy közösség, a Szent John Coltrane Egyház, amely a a jazzlegenda A Love Supreme albumát használja az istentiszteleteken.
Coltrane előtt a jazzt sokan érzéki, néhol botrányos kifejezési formának tekintették, a szabadság és a szabadosság határmezsgyéjén. De a spiritualitás mindig része volt ennek a művészeti formának.
A jazz improvizatív művészet — a jelen pillanat a játszótere. Teljes belefeledkezést követel meg. E zene legnagyobb pillanatai hihetetlenül tiszták a legkoszosabb körülmények között: füstös kocsmák, alkohol, drogok és faji megkülönböztetés övezik a történetét. Hogy lehet ez? Talán a válasz abban a zen gondolatban rejlik, amit cselekvő szamádhinak nevezhetnénk — annyira elmerülni a cselekvésben, hogy gyakorlatilag meditatív állapotba kerülünk. Az improvizációban, vagy legalábbis abban a komplex formájában, amit a jazz felmutat, félre kell tenni az egót. Ha elkezdünk azon gondolkodni, hogy ez most jó, vagy rossz, kit akarunk lenyűgözni, vagy már megint elrontottam egy hangot, mi jön ezután, vagy ha bármi más van a fejünkben, mint az adott pillanat, elvesztünk. Az igazán nagyszerű improvizációhoz fel kell oldódnunk a jelen pillanatban.
A legjobb zenészek, mint Coltrane, képesek úgy elmerülni a pillanatban, hogy bármilyen körülmény másodlagos lesz, legyen szó helyszínről, személyes problémákról, vagy egészségi állapotról. Ez persze nem jelenti azt, hogy néhányan ne fuvalkodnának fel utána, hogy valami olyat tulajdonítsanak magunkénak, ami lényegében csak átment rajtuk — talán a Coltrane által emlegetett felsőbb hatalom által. De ő sosem volt ilyen.
Mondhatni, a legmélyebb és legigazabb improvizáció lelki gyakorlat is egyben, hittétel, mert a zenész sosem tudja előre, mi következik. Ezzel tisztában volt Coltrane, különösen későbbi munkássága éveiben, és ki is fejezte szavakkal, és a zenéjén keresztül is. Sokak ismerték érdeklődését a meditáció, a hinduizmus és a buddhizmus iránt. Amikor 1966-ban Japánban járt, zen templomokat látogatott meg és később egy zen szútrából is idézett egy interjú során. Spirituális gyakorlata azonban eklektikus maradt: ugyanúgy olvasta Krisnamurtit, a Koránt vagy a Bibliát. Teisztikus, abszolutista világnézetének legszebb megnyilvánulása az A Love Supreme (Isteni/felsőbbrendű Szeretet), mely egyfajta felajánlás Istennek.
Spirituális tartalma egyáltalán nem térítette el a közönséget ettől az albumtól — máig ez a második legnagyobb példányszámban eladott jazzlemez, Miles Davis legendás Kind of Blue-ja után, melyen egyébként Coltrane is játszik. Ám a hallgatók számára nem mindig egyszerű e magasrendű szeretet megtapasztalása, hogy a későbbi, sokkal nehezebb albumokról, mint a Meditations, Ascension (felemelkedés) és az Om, ne is beszéljünk. A Love Supreme pusztán kitágítja azokat a határokat, amiket Coltrane a későbbi lemezeivel teljesen eltöröl, amint tovább és tovább halad a free jazz világában; néha látszólag véletlenszerű tülkölések és sípolások közepette, melyek a zeneiség, és néha a hallgatóság türelmének határait feszegették.
De nem ilyen maga a spirituális élet is? Az élet legteljesebb átélése szépséggel és fájdalommal is jár, erről beszélt a Buddha is. Így van ez Coltrane kései albumain is, amelyben sokkal tovább megy annál, mint hogy simán csak meditál valamin: könyörög, buzdít, égbe kiált — vagy, ahogy mások mondják, Istenhez beszél azon a nyelven, amit csak ő ért. Ezeket a műveit Coltrane spirituális kinyilatkoztatásnak szánta, egy folyamatos, végtelen utat a Nagy Rejtélybe, nem holmi békés, harmonikus megérkezésnek a válaszhoz. Megközelítése nagyon hasonló a zen kóan gyakorlatok szemléletéhez.
Ezt valószínűleg ő is jól tudta, legalábbis erről tanúskodik egy interjúrészlet, melyben a fejlődésről beszél: „Sosincs vége semminek. Mindig vannak új hangok, új érzések, ahova meg lehet érkezni. És ezeket az érzéseket mindig tovább lehet finomítani, tisztítani, hogy igazán tiszta formájában láthassuk, mit is fedeztünk fel valójában. Így láthatjuk tisztábban, mik is vagyunk. Így képesek vagyunk annak, aki meghallgat, lényünk esszenciáját adni, a legjobbat, amit csak adhatunk. De ahhoz, hogy ezt minden alkalommal megtehessük, állandóan pucolni kell a tükröt.”
Coltrane szerint az Isten, vagy isteni hatalom mindannyiunkat átjár lélegzetével, és utolsó évei talán arról szóltak, hogy megpróbálja (ha néha küzdelem árán is) megszólaltatni Isten lélegzetét a szaxofonon keresztül.
“Amint rájössz erre az erőre, mely egységre törekszik, nem felejted többé” írta az 1965-ös Meditations hátoldalára, mely a Love Supreme után következett. “Része lesz mindennek, amit csinálsz… de az én célom ezekkel a meditációkkal az marad… hogy annyira felemeljem az embereket, amennyire csak bírom. Hogy arra inspiráljam őket, hogy egyre inkább felismerjék azt a képességüket, hogy érdemes életet éljenek.”
“Minden vallásban hiszek” mondta Coltrane. “Az igazságnak nincsen neve, és mindenkinek magának kell megtalálnia.”
A Tergar Meditációs Közösség, amelyet a tibeti buddhizmus Karma Kagyü és Nyingma vonalának meditációs tanítója és mestere, Jonge Mingyur Rinpocse alapított, bejelentette, hogy Mingyur Rinpocse
Malik Tóth István jógaoktató, számos spirituális könyv fordítója. Ebben a riportban Dzogcsen Pönlop Rinpocse: Halált meghaladó tudat c. könyvéről beszélgettünk vele. Idézet a könyvből: „A
„Gimnáziumban nagyon szerettem a kosárlabdát. …az ugrólábon – ami ugye elég komoly megterhelés alatt van, -volt egy véna, amiről azt hittem, hogy visszér probléma. Mit
