John Tarrant eloszlatja a zen kóanokat övező misztikumot. A kóan paradox, költői, és tökéletesen egyéni műfaj. De az élet is.
A kóan: A folyóban elveszett érme a folyóban lesz meg.
A kóan egy rövid gyógyító történet, egy párbeszéd, egy kép, egy dal töredéke. A társunkká szegődik, bármit is csináljunk. A kóan tanulmányozása átformálja a szívünket és azt, ahogy a világban tevékenykedünk.
Az út lényege, hogy megtanuljuk szeretni az életünket. Ezután leszünk képesek másokat is szeretni, ez pedig a másik dolog, amiről a gyakorlás szól.
A kóanok nem igazán magyarázzák meg a dolgokat. Helyette megmutatnak valamit, kitárnak egy kaput. Nekünk kell bemennünk rajta. Ott az ég, a föld, az erdő, a pelikánok, a folyók, a patkányok, nagyváros. És ennek mind részei vagyunk. A kóanok földjén megérthetjük, hogy minden, ami az életünkben történik, értünk van. Nem lehet senki másért. Az életünk számít.
Megszoktuk, hogy azokhoz a dolgokhoz nyúlunk, amiket már ismerünk, és a meditáció azt jelenti, hogy túllépünk a megszokáson. Nem az elme edzése, mert azt már ismerjük. Amire szükség van, az különösebb, ugyanakkor kevésbé megerőltető: túl a könnyűn vagy nehézen, tegnapon vagy holnapon.
Azt gondolhatjuk, hogy a meditáció nehéz – hogy meditálóként az a dolgunk, hogy megváltoztassuk a valóságról való véleményünket, és átlássunk az illúziókon. De az a törekvés, hogy fejlesszük a tudatállapotunkat ugyancsak az elménk része, amely hibát talál magában, és fájdalomban él.
Egy kóannal minden más. Egyszerűen csak vele létezünk, miközben valami olyasmire hívja fel a figyelmünket, ami már a miénk, de talán nem értékeltük. A valóság a mi oldalunkon van.
Sok kóan van. Ha van olyan, amit hallottunk és megragadt bennünk, akkor kipróbálhatjuk a gyakorlást azzal. Olyan lehet, mint egy bogár a fülben – beslisszol és nem szabadulunk tőle. Tulajdonképpen a kóan is kiválaszthat bennünket. Ugyanúgy nekünk szól, ahogyan az életünk. Senki más véleménye nem számít igazán. Ha még nem ragadott meg minket egy kóan sem, kipróbálhatjuk például ezt:
A folyóban elveszett érme a folyóban lesz meg.
Hogyan dolgozzunk vele?
Csak ismételjük el magunkban párszor.
A folyóban elveszett érme a folyóban lesz meg.
Egy időtlen párbeszédbe csatlakozunk be, és kapcsolatot alakítunk ki a kóannal. Hagyjuk ezt megtörténni anélkül, hogy aggódnánk miatta.
Legyen az életünk olyan, mint mindig, csak engedjük bele a kóant. Gondoljunk rá úgy, mint játékra. Valami az életünkben felbukkan majd, és találkozik az elveszett érmével. Nem az lesz, amire számítottunk.
Általában, ha meg akarunk érteni valamit, akkor felvisszük az emeletre, és keresünk neki egy polcot egy címkével. Ha ezt tesszük a meditációval, akkor még mindig kívül vagyunk az életünkön. Inkább engedjük be a kóant a szívünkbe és a testünkbe. Hagyjuk, hogy megváltoztasson minket.
Vessük magunkat a kóanba, kövessünk el hibákat, próbáljuk félreérteni, találjuk meg az erényeit. Nem tudunk tönkretenni egy kóant. Tegyünk fel magunknak kérdéseket: „Ez egy érme?” „Tényleg elveszhet bármi is?”
Mint egy jó kutya, aki mindenhová követ. Nem kell erőlködnünk. Ha csak elgondolkodunk az érmén, már az megváltoztat minket; mindenhol elkezdjük majd észrevenni. Maradjunk a kóan társaságában, bármit is teszünk.
Az elménk mindenféle dolgot elénk tár: elveszett és előkerült érméket, elrejtett kincset, sosem pihenő folyót. Maga a veszteség is egyfajta érme. Ha önkívületben, halálunkon, vagy csak nagy lelkesedésben lennénk, az arany továbbra is ott volna. Ez a gyakorlat ilyen erős. Titokban minden állapotban ott van valami, ami mindig is jelen volt. Csak elhatározzuk -bármilyen állapotban legyünk is- és elkezdjük észrevenni.
Sokféle nyugodt és tiszta elmeállapot van, de a meditáció nem arról szól, hogy ezeket hajkurásszuk. A meditáció azelőtt történik, hogy bármilyen elmeállapot rögzülne.
A legfontosabb dolog, hogy ne ítélkezzünk, kritizáljunk, bíráljunk vagy találjunk hibát bármiben, ami felmerül a tudatunkban. Ebbe az is beletartozik, hogy hogyan haladunk a kóannal. Ha nem tudjuk megállni, és ítélkezünk, kritizálunk, bírálunk, hibát keresünk, akkor legalább ezt ne rójuk fel magunknak. Engedjük be az együttérzést.
Forduljunk afelé, ami felmerül. Az élet egyetlen pillanata sem értéktelen vagy rossz, és minden lénynek van olyan kincse, ami sosem veszett el. Jó, ha élvezzük a kóanunkat, hagyjuk, hogy eggyé váljon velünk, hogy megfűszerezze az életünket. Á, az érme!
Lehet, hogy jól csináljuk.
„A Buddha tanítása nem egy felfedezett igazság, nem egy megállapított igazság, hanem egy átélt igazság. És az átélést azt részint nem lehet fogalmilag meghatározni, pont
2024. november végén egy rövid, három napos kvanum zen elvonulás volt Etyeken, amelyet a tiszteletreméltó Arne Schaefer dharma mester vezetett, aki Berlinből érkezett, hogy tanítást
Az egységes ellenállás ritka megnyilvánulásaként a nepáli kormányszervek a jelentések szerint összefogtak, hogy megakadályozzák a Kína által kinevezett Pancsen Láma, Gyalcen Norbu beutazását. Norbut széles
